A gyermek mozdulatlanul állt a sziklán, merev tekintettel. Nem kiáltott utánuk, nem jajveszékelt. A dolog váratlanul érte, de nem szólt egy szót sem. A hajóban ugyanolyan csend volt. A gyermek nem kiáltott az emberek után, az emberek nem intettek búcsút a gyermeknek. Mindkét fél szótlanul belenyugodott, hogy egyre nő a távolság közöttük. Mintha holt lelkek távolodnának a Styx partjaitól. A gyermek, mintegy odacövekelve a sziklához, melyet a növekvő dagály már füröszteni kezdett, csak nézte, hogyan távozik a bárka. Szinte úgy tetszett, mindent ért. Mit? Mit értett? A homályt.

E kísértet tűrte, hogy fosztogassák. Tűrte a tényeket. Békén szétrohadt a szabad ég alatt. Kívül állott a koporsó törvényén. Megsemmisült, de békét nem talált. Belepusztult a nyár havába és a tél sarába. Kel, hogy a halálnak fátyola, a sírnak szemérme legyen. Itt nincs fátyol, nincs szemérem. Ez cinikus, nyílt rothadás. Vakmerőség a haláltól, hogy ilyen nyíltan mutatja művét. egsérti a derült természetet, ha műhelyén, a síron kívül dolgozik.

Ha a bennünket körülvevő jelenségek, az ég, az örvény, az élet, a sír, az örökkévalóság kézzelfoghatóvá válnak, olyankor érezzük, milyen hozzáférhetetlen, milyen tiltott, milyen körülfalazott minden. Nincs annál rettenetesebb börtön, mintha a végtelenség nyílik meg előttünk.

Az álom kezének egyik ujja a halál.

Azok az elképesztő dolgok, amiket a természetben szeszélynek és saját sorsunkban végzetnek nevezünk, valami csupán megsejtett törvény töredékei.

Oldal: 19. ---ember
Omne animal post coitum triste - © 2008 - 2024 - veronica.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen adja a tárhelyet, és minden szolgáltatása a jövőben is ingyen ...

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat